Rólunk

Bajnóczi Mónika

Az egyetemisták törzsébe, a bölcsészek osztályába, a filmelmélet szakirányosok rendjébe, és a pázmányosok családjába tartozó huszonéves nőstény egyed. Természetes élőhelye a budapesti artmozi hálózat, főképp kávéval és péksüteményekkel táplálkozik. Sütis lányként is ismert, bár ki nem állhatja a cukros édességeket.  A csokoládé minden formában és mennyiségben kivételt képez. Alapvetően békés élőlény, kivéve, ha lekapcsolják a filmek végén a stáblistát. Sötétedés után a legaktívabb, akár kétnapi munkát is képes egyetlen éjszaka alatt elvégezni. Amikor nem a vászon előtt kempingezik, színházba jár dolgozni és/vagy műkedvelni. Fárasztó humora van, és erre büszke is. Szereti, mikor Jaco Van Dormael azt mondatja a főszereplőjével, hogy "It should be written on every school room blackboard: Life is a playground - or nothing." Egy kedves tanára lelkén szárad, hogy egyáltalán megfordult a fejében filmes újságírással foglalkozni. Sosem lehet elég hálás neki.

Barát Kornélia (Nillus)

Jó lenne egy Babitsos rímmel kezdeni a magamról részt, de sajnos a "Gyöngyösön születettem, gyógymasszőrt szerettem" nem hangzik túl jól és nem is lenne igaz, mármint a gyógymasszőr. Amióta az eszemet tudom filmeket nézek, már oviban is a Van, aki forrón szeretiből idézgettem. A bűnös apukám, aki maga is nagy mozgókép rajongó, a filmes ízlésemet is alapvetően ő befolyásolta és kedvenc filmjeink listája is átfedéseket mutat, bár őt a világból is ki lehetne kergetni az Elfújta a széllel. Ahogy mondani szokta "hogy lehet három órán át ezért a savószemű Ashley Wilkesért epekedni?!" - jogos! :) Mindezek ellenére mégis jó nagy vargabetűvel jutottam el idáig.  Az út balett termeken, színpadokon, és a Pécsi Tudományegyetemen át vezetett a Pázmányra, majd onnan a moziba. Göröngyös volt, de reméljük megérte. Filmekről először egy barátom biztatására kezdtem el írni, aki szerint van szemem hozzá, majd később a filmkritika egyik felkent papja is megerősített abbéli hitemben, hogy talán van keresnivalóm ezen a pályán. Bár azon még vitatkozunk, hogy szigorúan csak a klaviatúra mellett gyakorolhatom a filmes szakmát, vagy olykor-olykor kikacsintgathatok a gyakorlati része felé is...

Egy szerintem alulértékelt film

M: Following, Nolan első nagyjátékfilmje. Valahogy a szuperhősködés, a zűrös űrbéli buli, és az álomból álomba mászkálás mellett elfelejtődött ez az egyszerű, de lenyűgöző filmecske. Eszem ágában sincs vitatni a gigafilmjei nagyszerűségét, de minden csillogó díszlet és drága szupersztár ellenére engem a Following vett le leginkább a lábamról, és azóta is a legnagyobb szerelem. Ez a pacák még akkor is zseniális, mikor egy 16 mm-es kamerával a kezében, haverokkal dob össze egy hetven perces fekete-fehér filmet, aminek amúgy egy személyben az írója, rendezője, vágója, és operatőre. Megvan a kémia, ki vannak centizve a beállítások, a sztori kellemesen gubancos, és a zenétől mindig libabőrös leszek.  Magyarán technikát lehet tanulni, de tehetséget nem, márpedig ez az úriember kétségtelenül filmrendezőnek született. És akkor még a Doodlebug című háromperces agymenését nem is említettem…

K: Emlékezz a titánokra! Nem biztos, hogy pont ez a legjobb választás, de nagyon szeretem ezt a filmet, és azért merem idecitálni, mert a nagy átlagot nézve nem ismerik annyian, mint tematikájában hasonló társait. Boaz Yakin filmje igaz történeten alapul. 1971-et írunk, helyszín az Egyesült Államok egyik déli városa, ahol felkavarja a kedélyeket, hogy a faji egyenlőség jegyében összevonnak két iskolát, ráadásul a városka büszkeségének számító amerikai futball csapat élére egy kiváló, ámde színes bőrű edzőt neveznek ki. A film egyszerre szól az elfogadásról, az előítéletek értelmetlenségéről, és arról, hogy mitől lesz jó egy csapat, egyáltalán mit jelent a szó CSAPAT. Két tucatnyi tini bebizonyítja, hogy a kezdeti ellenérzéseket legyőzve barátokká lehet válni, és ha hiszünk magunkban, a társainkban, akkor bármilyen csodára képesek vagyunk, hogy nincs olyan mélység, ahonnan ne lehetne felállni. Teszi mindezt a film kiváló humorral, öniróniával, és remek zenei aláfestéssel. Az ember fülében napokig benne ragad az Ain't No Mountain High Enough vagy a Na Na Hey Hey Kiss Him Goodbye című örökzöld. 

Kedvenc filmes románcom

M: Sokan, sokfélék, sokkolók... De a villámválasz most a Tom a farmon két főszereplőjének héjanásza. A törékeny Xavier Dolan és a maszkulin, már-már állatias Pierre-Yves Cardinal között úgy szikrázik a levegő másfél órán keresztül, ahogy az csak nagyon ritkán történik meg vásznon, szerintem. Ebben a furcsa viszonyban van önámítás, önostorozás, gyász, vágyak, indulatok, félelem, kíváncsiság, erőszak… szóval minden, amitől oda lehet tapadni a képernyő elé, és tátott szájjal bámulni. Ugyan hordoz némi szexuális töltetet az is, mikor a kukoricásban, sárba tiporva (mármint tényleg) sziszeg valaki fenyegetően az ember arcába, de külön izgalmas, és személyes kedvencem egy másik rész, amikor a szubmisszív-domináns szerepek néhány pillanatra megfordulnak a két karakter között. Ott aztán szó szerint „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”.

K: Csak egyet lehet?! :D Mert hát nem egyszerű az én kis romantikus lelkemnek eldönteni, hogy mely pár is az etalon, de akkor, hogy valami nagyon ne evidenset írjak, legyen a Sok hűhó semmiért Beatricéje és Benedekje, mivel ha emlékezetem nem csal, az ő románcuk kisiskolás korom óta meghatározó számomra. Olyan sokszor láttam, hogy már fejből tudom a szövegét - na jó ebbe azért a Shakespeare összes is besegített. Tetszik az a játékos civakodás, ami e két szerelmes kapcsolatát jellemzi. Már kezdetben sem tudnak szó nélkül elmenni egymás mellett, bár kölcsönösen a pokolba kívánják (?!) a másikat. Már ekkor érezhető, hogy van közöttük kémia, csak hát ugye a két dudás egy csárdában... De hát ugye, zsák a foltját. Emma Thompson, és akkori hites férje Kenneth Branagh párosa jól hozza a két karaktert, és átjön az őket összefűző kémia. Drámatagozatos középiskolásként értekeztünk arról ki milyen szerelemre vágyik, kinek mely az "igazi" szerelem, hát nekem ez. Hogy nehezen is, harcolva is, de csak megtaláljuk ám a foltunkat. A csöpögős szenvelgésben nincs semmi pláne, de egymás zrikálása majdhogy nem már előjátéknak felel meg. Szóval "jöjj Benedek, szerelmem tied!" :)

Egy film, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam

M: Amennyire aranyhalakat megszégyenítő memóriámban végig tudom pörgetni az elmúlt néhány évet, minden jel arra mutat, hogy ez a Viharsarok lesz. Választhatnék egy relevánsabb filmtörténeti klasszikust, de engem ez a film talált meg éppen a jó időben, a legjobb helyen. Tulajdonképpen ez volt a szakmai belépőm, ami után elkezdett a filmvilág komolyan érdekelni, meg a magyar filmre sem tekintettem már véres rongyként, sőt… Pedig csak véletlenül keveredtem oda a premierre, aztán a hatodik mozijegy kiváltása körül hagytam fel a számolással… Pár hónappal később úgy alakult, ismét véletlenül, hogy a DVD megjelenéskor azonnal dedikáltattam is a példányom. Azóta boldogan, kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, én és a lemez.

K: "Ez esetben kérjük nyomja meg a piros gombot és nyugodjanak békében." - a Macskafogó örök kedvenc és megunhatatlan. Gyakorlatilag egyidősek vagyunk, szóval mondhatni együtt nőttünk fel, csak amíg belőle kultusz lett, én csak ráncosodom. Kismilliószor láttam, és egyszer már csak sikerül a négy gengszter dalát is megtanulnom...Olyan nincs, hogy ezt valaki nem látta! Mert ha mégis megesne ily csúfság, az illető ássa el magát jó mélyre, vagy bújjon elő a barlangjából, ahol felnőtt. Ez a mese kivétel nélkül mindenkinek szól, kicsinek, nagynak, arabnak, fakírnak, balett táncosnak, de még a magyar vízilabda válogatott oszlopos tagjának is. És innen üzenném nagyon kedves ismerősömnek Mártonnak, hogy nem csak ő tudja ám kívülről az egészet, mert a lányoknak is van memóriájuk, mint az közismert! ;)

Gyerekkorom meghatározó filmje

M: Nem filmje, hanem filmjei, méghozzá egy egész csokorra való. Nos, ez úgy történt, hogy amíg a normális gyerekek eredeti Disney meséket néztek, én ezeknek az élőszereplős változatain szocializálódtam. Pontosabban, ezeket toltam VHS-en otthon ülve, szocializálódás helyett. Volt ugyanis egy bizonyos Golan-Globus Productions nevű cég, ami a nyolcvanas években a legnépszerűbb meséket filmre adaptálta, és aminek köszönhetően Christopher Walken örökké Csizmás Kandúr marad a szememben. De volt itt kérem ijesztő Csipkerózsika, és bizarr A Szépség és Szörnyeteg is, utóbbit kifejezetten szerettem, bár már akkor sem a szép arcú szőke királyfikra buktam. Ezen a csapaton kívül ott volt még az Alice Csodaországban 1999-es tévéfilm változata, amiben Whoopi Goldberg nagyon para macska, de filmet az elsőtől az utolsó percéig imádtam, az egymilliomodik megtekintés alkalmával is. Szóval a mozgókép iránti elvetemülésem valahol itt kezdődhetett, bár utána hosszú évekig tünetmentes voltam, amíg gimiben nem találkoztam véletlen egy Aronofsky filmmel…

K: Apukám az egyetemi éveit Szentpéterváron töltötte. Sokat mesélt nekünk gyerekként az ottani élményeiről, főleg egy filmforgatásról. Történt ugyanis, hogy az egyszeri magyar, filmmániás orvostanhallgató a Leningrád Szálló bárjában összefutott George Cukor Oscar-díjas amerikai rendezővel, aki éppen akkor és ott forgatta a Kék madár című filmjét, melyben olyan nagyságok szerepeltek, mint Liz Taylor és Jane Fonda. Utóbbival ősöm együtt is reggelizett, melyről fényképes dokumentáció is készült. Így bármikor néztük, megvolt az a kellemesen bizsergető bennfentes érzés, valahogy nagyon a magunkénak éreztük. A mai napig a fülemben cseng a dal, amit énekelnek benne, magam előtt látom Nagyezsda Pavlova táncát és Ava Gardner piros turbánját. Egyszer kölcsönadtuk a kazettát, amin rajta volt, de vissza már nem került. Évekig hiányérzetem volt miatta, aztán tavaly Egerben egy könyvesbolt kirakatában megláttam DVD-n, a többi már sejthető... Felnőtt fejjel is szeretem, és tán még fontosabbnak tartom az üzenetét, mint egykor. Miszerint: "A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív."

  Egy titkos kedvenc film

M: Nincs igazán nagy titkom, mert nem vagyok a sznobizmus híve, ha úgy adódik, az Alkonyat-filmeket is gond nélkül végignézem. Azt sem titkoltam soha, hogy nekem bizony tetszett a Búcsú a nyelvtől, dacára annak, hogy a tipikus, nagyon durván túltolt, tömény „művészfilm”. Körülbelül két percig volt mozikban, mert épelméjű ember nem vált jegyet egy ilyen tripre, szóval inkább csak azért minősül titkosnak, mert sokakban a film létezése sem tudatosult. Pedig Godard volt az első abban a sorban, amibe utóbb George Miller és Ridley Scott is becsatlakozott egy évvel később, ők azok, akik 70 felett csípőből leiskolázzák a mai virgonc, fiatal rendező srácokat. Imádtam, hogy végre valaki arra használta a 3D technikát, amire való, és közben pofátlanul az arcukba nyomta, hogy bűbájos kutyával és meztelen nővel bármit el lehet adni. Mikor a pénztárnál álltam sorba, mögöttem egy párocska megjegyezte, hogy meg fogom bánni… Kifelé nekem volt a legszélesebb a vigyorom.

K: A titkos kedvencem egy sorozat, ami cirka három évados és pont, több nem lesz. Ez a sorozat pedig, esküszöm félve mondom ki, de hát legyünk tökösek, szóval... A férfi a legjobb orvosság... ez egy német vígjáték sorozat. Olyan, mintha a Bridget Jonest kereszteztük volna a Vészhelyzettel. Elsősorban a humorával fogott meg, mert esküszöm még a Legénybúcsún se röhögtem annyit, mint ezen. Nagyon szerethetőek a karakterek és nagyon kézzel foghatóak. Gretchen Haase-ban csetlik botlik, de a végén csak megtalálja önmagát, és a mi a legszebb, és tán a legjobb benne, hogy ezt nem a férfi által. Jó-jó, a végén persze happy end lesz, de az álompasi inkább csak a bónusz. Nagy erénye még, hogy pörög, nem lesz rétestészta, és olykor a fordulatok is igazán meglepőek. A mellékszereplők is szerethetőek, a zenei válogatás pedig csillagos ötös. Ha rossz kedvem van, ez mindig segít. De hogy egy kicsit komolyabb hozadékát is megemlítsem, e sorozat kapcsán találtam rá Florian David Fitzre, aki simán lehetne Németország titkos fegyvere, olyan, mint Benedict Cumberbatch Angliának. Nagyon tehetséges, érzékeny művész és igazi polihisztor. Ír, rendez, játszik, zongorázik, és baromi jól énekel. Miatta kezdtem el a német filmek felé fordulni és azóta is, mint valami missziót, hirdetem, hogy a német filmek is vannak olyan szórakoztatóak, mint amerikai társaik, sőt tán jobbak is.